N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó N E V Ü K   L É G I Ó

Előszó

Borsos Lőrinc (Borsos János és Lőrinc Lilla) 2003 és 2010 között tagjai voltak a székesfehérvári Evangéliumi Keresztények Gyülekezetének, majd a budapesti Omega Gyülekezetnek. Előbbi közösség a Hit Gyülekezetéből vált ki a hírhedt 1998-as szakadás során, és szerveződött újra autonóm formában, utóbbi közösséget pedig a péceli Kármel Pünkösdi Gyülekezet alapította 2004-ben, Budapesten.

Az alkotók ebben az időszakban a képzőművészeti munkát háttérbe szorítva, főként a közösség építésén dolgoztak: hetente vezettek házicsoportos összejöveteleket otthonukban, valamint budapesti aluljárókban térítettek. A közel hét éves periódus végén, a közösségtől való eltávolodást követően kezdtek el közös néven alkotni, majd újabb hét év elteltével nekifogtak a közösségben töltött évek tematizálásának.

Az alábbi szöveg egy meta-napló a fent említett időszak visszaemlékezéseivel, ami a Tranzitblog - Muskovics Gyula által szerkesztett - Transzrealizmus c. sorozatába készült 2021-ben. A szövegben párhuzamos idősíkokból származó jegyzetek, álmok, idézetek és műleírások váltakoznak, amelyek rajzokkal, további vizuális elemekkel egészülnek ki. A szöveg szerkesztését és a képi tartalom kialakítását Borsos Lőrinc jegyzi, a html környezet Elod Janky munkája.



☾☼☽




álom
idézet
műleírás
jegyzet
pszichedelikus jegyzet
ötlet











“Too weird to live, too rare to die”

(Félelem és Reszketés Las Vegasban)

Szükségünk van közösségre. Fiktív / valós, társas / társiatlan létezésünk* során olyan közeget / buborékot igyekszünk magunknak kialakítani, mely biztonságos, egyben minnél szabadabb mozgást tesz lehetővé. Amihez mások is kapcsolódhatnak, laza, vagy szorosabb kötelékkel, a legkülönbözőbb karakterek: alkotók, barátok, szerelmek. A közeg folyamatos változásnak van kitéve, a zökkenőmentes mutálódáshoz rugalmas falakra van szükség és türelemre. Bár a falak edződnek a használattól, a fokozott terhelés a buborék kipukkanásának veszélyével fenyeget. Ideológia / paranoia hozzáadásával könnyen háborús helyzet léphet életbe és a falak áthatolhatatlanná válnak, a közeg pedig erődítménnyé, vagy börtönné lesz. Az életet viszont nem olyan könnyű kizárni, előbb-utóbb megtalálja az útját bármilyen falon át. Lassan beszivárog a repedéseken át, de ha szükséges, akár az egész építményt ránk dönti.

(*Immanuel Kant, Egy világpolgár vallomásai)

Ami megöl, meg is erősít.

A beomlás traumatikus élmény, egyben a tükörbenézés hiánypótló aktusa. Bár a veszteség során a stabilitás illúziója rögtön szertefoszlik, kiderül, hogy mi az ami túlélte, azaz, hogy mire érdemes építeni a következőkben. Mert a körülöttünk heverő törmelék (dolgok, amikről azt hittük, hogy fontosak számunkra) között akad pár olyan, ami a felfordulással dacolva a helyén maradni látszik (dolgok, amik nélkül nem tudunk élni). Ilyenkor a sebeken át felsejlik egy mélyebb réteg, amiből a felépítmény újra kisarjadhat. Az újratervezés, az építkezés megkezdésének munkálatai kritikus időszakot jelentenek, ilyenkor a szocializáció nevű társasjátékból pár dobásig kimaradunk.

•:•.•:•.•:•:•:•:•:•:•:•☾☼☽•:•.•:•.•:•:•:•:•:•:•:•

Nekünk úgy magyarázta egy híres üzletember (volt Jaguar XJ-je és írták róla az újságban, hogy sikkasztott), hogy a regenerálódáshoz szükséges idő sokkal hosszabb, mint a kiégésig vezető út. Az identitásnak nyugalomra van szüksége és a közeg türelmes támogatására, amíg ismét erőre nem kap, hogy aztán újra saját végének lehetőségével nézzen farkasszemet. Ebben az identitás-emésztő, perisztaltikus mozgásban az összehúzódásokat rendre tágulások követik, aztán minden kezdődik elölről. Valahogy így van ez: az élet kiszarik minket, csak hogy legyen mit ennie.


A káosz uralkodik - mondja egy róka von Trier Antikrisztus című filmjében. A természet egy állatot választ szócsövéül, aki az emberhez emberi nyelven szól: szükségállapotot hirdet. Mintha az emberrel külön tudatni kéne, hogy csúcsragadozói státusza veszendő, hogy a haladás illúzióját táplálva csak még drámaibbá teszi önnön végjátékát. Mert mindig a természeté az utolsó szó. Az ember, ha falak és szabályok közé menekül is, ugyanolyan védtelen. A csapás bármikor beüthet és be is üt, csupán idő kérdése.

(2019, Chaos Reigns, műleírás, részlet)

A patkány-szint New Yorkban (Supreme) közvetlenül a bedbug es a csótány szint felett, viszont jóval a mosómedveszint alatt (vizualisan nem tapasztalható élmény), a galamb es az ‘amerikai geci ölyv’ (magyarul seregély / gang főnök, 4-5 fős veréb csicskával) szintjénél lejjebb helyezkedik el. A mókusok szintje feltehetően közvetlenül a mosómedve szint felett található, konkrétan a gyeptől a fakorona tetejeig húzódik, beleértve a köztéri kosárlabda pálya kerítésein történő fel-le mászkálást, visszapofázást, és mogyoróra történő utalásokat.

“How you gonna fill unfillable?”

(HTRK, Mentions)

Az űr érzése jelentős, mintha lezárult volna egy fejezet. A közösségtől, mint anyaméhtől való elszakadás jelentette sokk még árnyékként kísért egy darabig, amíg az agyad újra nem huzalozódik. Aztán megnyugszol, új célokat találsz. A “visszament a világba” terminust gyakran használtuk azokra a személyekre, akik nem tudtak a közösségbe integrálódni hosszú távon, és egy ponton túl leléptek. Ezeket az embereket szántuk és lenéztük, mert úgy tartottuk, hogyha valaki nem jár közösségbe, annak valódi kapcsolata sem lehet a Teremtővel, hisz a gyülekezet az Ő teste. Talán empatikusabbak lettünk volna, ha tudjuk, hogy idő kérdése és ez lesz a mi sorsunk is...



Egy vezető - emlékszem - még poénkodott is, hogy ebből a klubból csak kihalni lehet. Úgy tudom azóta Ő is szakadár lett, de néhány, szintén kiugrott figurával össze szokott járni sörözni. Pár éve amikor a Toldiban léptem föl, eljött és meghallgatta. Azt mondta kemény volt, ilyet még nem hallott, de úgy tűnt bejött neki.


Ha magasabb hegyet akarsz, ásd körbe!

Bele kell taposni a fékpedálba a ködben, hacsak úgy beledurrant az ember. De nem fogsz a nyáj ellen beszélni, nem akarsz lehúzós lenni. A kritikának négyszemközt van a helye, lehetőleg mindig az illetékessel. De mi van, ha nem tudod ki az illetékes és inkább magadban tartod az észrevételeidet? A kör bezárul. A kritika megfogalmazódásának első jelére összeroskadsz, azt gondolod, biztos benéztél valamit. Aztán amikor elkezd derengeni az ellenkezője, inkább keresel valami alternatív megoldást a véleménynyilvánításra (pl. Omega akták). És akkor végre elkezded felböfögni azokat a dolgokat, amiket évek óta, rágás nélkül nyeltél befele, csakhogy a flow élménynek vége ne szakadjon.

Bestoppolsz és beindul a vizsgálat. Rájössz, hogy elbasztad, de nem csak te, hanem minden el van baszva: a rendszer eredendően hibás. Nincs mit tenni, max elfogadni. Kibaszott ideák, mindig az kell, ami nincs! Egy pillanatra belelátsz valami magasztosba és hirtelen szürke lesz minden más. Aztán már csak azt akarod. Nem éred el, de elfelejteni sem sikerül. Jön a kudarc érzése, majd kompenzációként pl. a drogok. Nincs feloldás, csak a mélység rettenetes vonzása (call of the void).

volt aki hordószentelésre szokott rá pl.

"Te gáz! Letobzod öccseim szukrát!

Az egész olyan volt, mint egy pillanatba sűrített, végtelen hányás, de egyszerre csak sikerült megkapaszkodnom a wc-lehúzó karban. Megragadtam / megragadták a kezem valahogy. Az önvádlások sötét, sűrű erdejéből - ahol minden fa felém hajolt és egyedül csak rám mutogatott azzal a hülye bűnfeliratos táblájával - valamiféle elmebeli fennsíkra rántódtam. Ott álltam a szövetségkötés helyszínén időn és téren túl, térképpel a zsebemben.”



apa: - melyik edzi jobban az acélt a tűz , vagy a jég?
fiú: - a tűz.
apa: - ez biztos?
fiú: - a jég?
(apa egy csapással eltöri a kardot)
apa: - a tűz és a jég, ez az acél titka.

(Conan a barbár, 2011.)

Egy zsinóron egyensúlyozol a szakadék felett, a hívő és a nem hívő státusz között. Ráléptél a hídra, amikor feladtad az addigi életed, hogy mire átérsz, kicserélődj valami újra. Mindent vagy semmit. Szélsőséges viszonyok közt araszolsz, a szél erősödik, te pedig csak abszurd messzeségbe látsz, vagy még a következő centit sem. De vajon megérkezel-e a túlpartra, mint a “hit lovagja”, vagy visszafordulva üres kézzel távozol, mint a “tragikus hős”**?

Olyat nem lehet, hogy nem akarsz kikötni többé, csak élni ott a kötélen, a szakadék felett? Lótként ragaszkodni Szodomához, de lépni, mielőtt ledobják az atomot? Látni leomlani roppant építményeket, de túlélni?

(**Søren Kierkegaard, Félelem és reszketés)

Nincs kifogás, csak kivétel.



A művészi haszontalanság téveszméi között ment a Doom játék ezerrel. De cheat-elve, isten módban végigrongyolni a pályákon nem elég tökös. Lehet fejleszteni a karaktert, de minek? Hiszen a világ (közegellenállás) együtt erősödik a karakterrel. A fejlődés illúziója megfélemlítéssel van fenntartva: ha nem dolgozol, nem fejlődsz, ha nem fizetsz, lemaradsz. De mi értelme idegen pályán menetelni, ha saját pályán is nyomulhatunk? Ráadásul saját játékszabályok szerint...

┌∩┐(◣_◢)┌∩┐

“Szopjatok le mind!”

(Lilu, Viva TV)



(...) 🔮
és akkor ott volt a kezemben a kő
a so called “gepárd-emberkő”.
valami, ami mellett ha elmész
akkor kurvára fasza.
olyan faragott, míves, csillogó.
valami nagy ember kéznyoma,
jó izmos!
aztán egyszercsak dacosan
eldobtam a követ,
a faszát,
bele egy nagy rakásba
a sufniba, a semmibe,
ottrohadjonmeg!

erre valaki a lakótelepen,
valami kém-rém,
felnyekergett a tizedikről hogy:
“ki a f.szom garázdálkodik?”.

de én mentem tovább,
belopództam a műhelybe,
kövek és vasak,
rozsdás vagonok közé.
aztan ott volt az alvó munkásember.
szuszogott és nyöszörgött,
aztán felébredve asszonnyá változott.
és akkor, olyan fejköténykében,
szájbasztató mozdulattal,
sokat sejtetően azt kérdezte:
- mi a művész jövője?
erre én a távolba meredtem és sírva fakadtam:
- menthetetlen.

és akkor bevitt a lélek engem egy nagy kiállításra ahol Kassákok pörögtek, forogtak
teremről-teremre, kalapácsok és animációk, olyan William Kentridge stilóban.
ringlispilek, vetítések, minden.
k. nagyban volt, aki csinálta,
valami anakronisztikus, sosemvolt magyar szupersztár.
kibaszott cirkusz!

aztán Szentjóbi magyarázta a melóját:
kettéosztott kép vonalkákkal,
amit elmondása szerint
“Gréta szőlővel nyomtattak,
mert csak az volt”
szóval végül
nem volt katarzis basszameg.

(2019. okt 1. meetfactory, prága)

Isten munkálkodik mindenekben.
Tehát mindenkiben ott az élni akarás.
Kontra néhányan utálják a buzikat. 🧤
(...)
Az apák egykoron feláldozták magukat a közösségért.
Cserébe nekünk kell most szórakoztatni őket:
úgy tancolni, ahogy ők fütyülnek.
Ha tartozunk ezzel nekik, akkor magunknak mivel?
Mert azért lenne ám ötlet élni akarásra itt is!
De mire bizonyitjuk a hogyanunkat, már mi is apák leszünk:
nem pattogunk többé, de fütyülünk.
És a regi apák helyén újak emelkednek,
beszarsz!


megcsinálni: Joseph Beuys-al bezárkózni egy galériába
- dehát ő halott!
- ja, akkor halál.



A morális és kulturális értékválság egymásnak ugrasztja és felőrli az adott közeget, de mindig kitermeli az ellenállást, és így előbukkannak a menekülő útvonalak is. Mi az utóbbiak megtalálásában vagyunk érdekeltek. Bár mindig is eszkimó ország voltunk, a kannibalizmus rég volt ennyire a nyakunkon. A kihalófélben levő fókák száma megtizedelődött, a maradékot pedig különböző kórok gyötrik. Ha nem találunk új vadászterületeket, nem marad más opció, mint egymást felzabálni. Persze ha ebben nem kívánunk részt venni, más élőhelyre is vándorolhatunk, de sajnos semmi sem garantálja, hogy az eszkimó krízis nem ér utol minket. Megáshatjuk még a saját sírunkat is, ha radikális megoldásra vágyunk, és talán mi pont ezt fogjuk tenni. Meghalunk siránkozni és munkához látunk.
Európa és a Balkán határáról indulunk, egy verem mélyéről. Lefele fúrunk egészen a föld magjáig, ahol aztán mindannyian elégünk. A részeket, amik megmaradnak belőlünk - mert remélhetőleg lesz, ami túléli - vulkánok okádják majd ki magukból, szerte a világon. A kitörések láttán, a sok füst, meg hamu miatt nyilván szentségel majd a többség, de a katasztrófaturisták elemükben lesznek. Aztán a lávaföldekre expedíciókat szerveznek majd, és lesz, aki gyémántot is talál.

(2019, The Rest In Peace statement, Leopold Bloom Díj pályázat, részlet)

A művész megítélése nem volt egyértelmű a közösségben. A tehetséget - mint Isten ajándékát - nagyra értékelték, feltéve, ha propaganda célokra is használható volt (értsd: konkrétan Jézusról szólt). Viszont tartottak is tőle, amiért az alkotó érzékenyebb, pl. a szellemvilágra, ezért jobban ki van téve az onnan beszüremkedő negatív hatásoknak. Szóval nagyon kellett vigyáznia az alkotónak, hogy tényleg csak Jézussal kapcsolatos melókat készítsen, mert különben fennállt volna a veszélye, hogy akaratlanul magának az ördögnek válik a szószólójává (túl sok kérdés = zavar / túl sok piros = pokol).

Sok alkotó a közösségben - felismerve a felelősséget a reprezentációban - odáig merészkedett, hogy majdnem minden korábbi, hitetlensége idején készült alkotását megsemmisítette: kidobta / elégette. “Istennek tetszeni” - így hívták a lécet, amit meg kellett ugrani. Senki nem tudta igazán ez mit jelent, de annál inkább szerettünk volna neki megfelelni. Mintha egy aknamezőn, fel-felrobbanva kéne tudni önfeledten szaladgálni. Ez volt a művészet halála.

„Hell is the separation
of paradise ⧫ and Hell,
the Devil is the bifurcation
between God ⧫ and the Devil,
evil is the crossroads
of good ⧫ and evil”

(Michel Serres, The Parasite)

Duchamp nálunk szállt meg.
Ruhája fehér,
botja hosszú,
Szarumán volt,
ha engem kerdezel.
Ott voltam vele egy szobában.
Mi a faszt kérdezzek Duchamptól?
Aztán ez jött végül:
- Van Duchampnak anyagi problemaja?
- Nincs, felelte.
Jó tudni, de mondjuk ezt azért lehetett volna enélkül is...
Láttam rajta, hogy kissé csalódott, lehozta a kérdés,
ezért újra próblkoztam:
- Most kérdeztem volna azt, hogy milyen volt kibékülni az ördöggel,
vagy mindig is barátok voltak?
Erre felröhögött.
Amúgy az ágy mellet,
a földön feküdtünk,
mint valami tinik (…)

(2021, 07.10)

Talalkoztam egy emberrel, aki eltakarta a napot.

Az egyik vezető - miután közöltem vele, hogy nem vállalnám szívesen a gyülekezet evangelista szólgálói posztját, mert úgy gondolom nekem a hivatásom az, hogy művész legyek - felvilágosított, hogy a művész - mint olyan - nincs a Szent Szellem ajándékai között, mert azok kizárólag a gyülekezet építésére adatnak, nem játékra. A játék pejoratív formája visszatérő hivatkozási alap volt a gyülekezetben. Ennek forrása az aranyborjú története az Ószövetségben, ahol a játék a bálványimádás utózöngéjeként jelenik meg, mint valami démonizáltsághoz köthető, alantas viselkedésforma: “ettek, ittak és felkeltek játszani” fordítja Károli. Pedig számomra a játék maga a szabadság. Eltűnik benne a társadalmi létezéssel járó frusztráció és megfelelési kényszer. Elnyeli az unalmat, felfalja az időt.



“Én hiszek abban, hogy egy műanyag, egy tönkrement műanyag lavór éppolyan szakrális, mint az Esthajnalcsillag, viszont az üdvösséget nem szabad előlegezni. Tehát ha a pillantásomban vagy az érzékelésemben ez nem elemi, akkor nem szabad jobbat mondani arról a dologról, sőt lefele kell nyomni. Azt merném mondani, hogy víz alá kell nyomni. Szóval a műanyagot műanyagabbá kell tenni, és abban a pillanatban elkezd sírni, és abban a pillanatban a tortúra súlya alatt egy olyan sikolyt ad, mint a mártírok.”

(Pilinszky)

Egyszer, THC hatása alatt erős késztetést éreztem, hogy keressek egy mintát a lakás parkettáján, amivel azonosulni tudok. A parketta ismétlődő mintázata helyett rögtön a fa anyagára kezdtem összpontosítani. Egy számomra tetszetős erezeten indultam el, és hamarosan eljutottam egy méretes bütüig. Az eddigi lineáris vonalstruktúráktól eltérő, koncentrikus minőséget láttam, viszont a maximalizmusomat zavarta, hogy gyakorlatilag egy, a fában található gyenge pontra, azaz hibára összpontosítok. Úgy döntöttem, becserélem a formát, és tovább folytatom a keresést. Újabb erezeteken és csomókon futottam át. Aztán kb. egy négyzetméternyi felület végigpásztázása után erős kétely fogott el, hogy nem biztos, hogy képes leszek olyan egyedi minőséget találni a padlón, ami után ne akarnék tovább keresni... Ekkor - talán rövid elbambulást követően - észrevettem egy homályos, minden másnál világosabb foltot, ami a fa felületén haladt, egyenes vonalban egészen a padló széléig. Abban a pillanatban, amikor rájöttem, hogy az ajtófélfa tükröződését követem, katarzist éltem át. Megtaláltam, amit kerestem: a pontot, ahol kiszabadulhatok a padló síkjából.

(2000, Liliom u., Bp.)

Az alkotás nekem párbeszéd. Anyaggal, témákkal, gondolatokkal, emlékekkel, személyekkel stb. Eszmecserék, melyek közben ötletek bukkanhatnak fel látszólag a semmiből. Miközben formálódnak, súgnak róla, hogy mit szeretnének. Én pedig katalizálhatom a folyamatot. Mennyei manna. Nem feltétlen akkor érkezik, amikor szeretnénk, hanem amikor képesek vagyunk fogadni. Ha figyelmetlenek vagyunk, le is csúszhatunk a találkozóról, máskor meg hosszú és mély hallgatással kell szembenéznünk. Mindkét eset igen frusztráló az alkotó számára. Saját alkalmassága kerül mérlegre.

Ilyenkor a görcsös sürgetés nem segít. De mi van, ha az alkotónak elfogy a türelme, és mielőbbi bizonyosságra van szüksége saját képességei felől? Talán kontraproduktív eredményhez vezet, de edzésnek is tekinthető. Jönnek az egyszer sem használatos gegek, utánérzések, amik önmagukban semmiségek, de a későbbiekben akár kiegészítőkké, alkotóelemekké is válhatnak. Ezen a ponton nincs kategorizálás, vagy cenzúra, csak gyűjtés. Nekem egy a feladatom, hogy minden szösszenetet rögzítsek, mert ebből kell élnem. Az erőltetés egészen a kiégésig fokozható. Nem mintha ez szükséges lenne, de van, hogy valakinek falnak kell csapódnia ahhoz, hogy végre be tudjon lazulni. Mert utóbbi elengedhetetlen a működéshez. Mikor az ember végre megadja magát, eltűnnek a görcsök. A pánik gerjesztette zaj alábbhagy, és az alkotó nagy meglepetésére elkezd körvonalazódni a megoldás, ami végig ott lapult, csak éppen rajta taposott.

a nagy csöndben Gergő a piramis fölött elengedi a kis golyót

Nem volt más munka,
így a művész focizni jelentkezett.
Igazából kapusnak.
Néztek is rá az edzők,
meg a játékosok,
k nagy szemekkel:
- beválik, nem válik?
Mert hát fél a labdától,
meg hát sose próbálta.
Hol van az a labda?
Az a kőkemény,
kökeményen bebaszva,
az extra nagy a kapuba?
Mást úgyse kerítünk
a fél pályányi kapuhoz,
hisz a vihar már a sarkon.
A művész legalább vicces.

A zombikat bezárták a hátsó terembe
a kukorica farm felől,
a giccses napraforgók felől.
Gyerekek is voltak közöttük,
főleg gyerekek.

Elmentek órát lopni,
aztán baszhatták,
merthogy zombik lettek.
Akiknek mire jó az óra,
meg a nyakkendő,
vagy a stílus tanácsok?
a do / a don’t vagy a never?

Szóval a zombikat hátul tartották.
Csak wc-re jártak ki olykor-olykor,
meg talán szórakozni.
Istentiszteletnek is nevezték
egymás között,
amikor Göbbelsz Mária,
és Rejtjeles Imre
nem ettek
a hátsó kertnél,
gyűltek
a kung fú rúgások.
Furcsának tűnhetett
egy zombinak,
meg a napszemüvegek,
hogy túl jól álltak.
Voltak is néha összecsapások.
De amikor nem,
akkor is ott lógott a levegőben:
gyerekharcok, fehérruhás,
meg stílus harcok, fehérruhás
rokonok,
akik már nem élnek,
de zenélnek.

(Stuttgart, 2019.11.29.)

Talán valahol a 647.281. “isten” szó elhangzása környékén, egy óvatlan pillanatban történt, amikor egy füllel nem hallható kattanást követően, legbelső motivációnk óraművének ékes mutatója az istenhittől a rendszerkövetés irányába fordult. Majd, mintha ez nem lenne elég, enyhén tikkelni kezdett az önreflexió nélküli arrogancia felé. Aztán hosszú időre be is akadt oda.

“Vagy meghalsz hősként,
vagy megéred, hogy magad is bűnözővé válsz. “

(Harvey Dent, A sötét lovag)

☹ Eretnek Zoli ☹ Direkt Mérgezés Tomi ☹ Iszlám Feri ☹ Ámok Gyuri ☹

Gecire tengerészgyalogos

Talán nem sok köze volt Istennek ahhoz, amit a nevében csináltunk, talán szeret Ő is lyukra futni. Mi azért igyekeztük kihozni magunkból a maximumot. Abban voltunk, hogy csak neki tartozunk elszámolással, vele meg senki se mert szarozni. Mentünk előre a bozótvágóval, egymásra licitálva gyűjtve a bizonyságokat (olyan élmény, amely Isten létezéséről tanúskodik a hívő számára), de igazából egyre kevesebbet tudtunk megélni belőlük.

Igyekeztünk folyamatosan jelen lenni, nehogy lecsússzunk arról a pillanatról, amikor feltűnik az égen az Emberfia várva-várt jele és a világot átformáló tüzek egy csapásra végigsöpörnek. Aztán hosszú várakozás után, mintha sikerült volna elcsípnünk valamit, az egyre nagyobb istentiszteletek befogadására alkalmas helyszínek bérlésére tett igyekezetben: megtudtuk, hogy van olyan, hogy sportkastély, és hogy lehet vágyni is rá...

“It's a land that God, if he exists has created in anger. It's the only land where creation is unfinished yet. Taking a close look at what's around us, there is some sort of harmony. It is the harmony of overwhelming and collective murder.”

(Werner Herzog, Comment on the jungle)

félek a magyaroktól
isten egy magyar

(...) a templom hátsó nyílásán vezetnek körbe,
le a giccsesen festett csigalépcsőn,
de vigyázz, megtermékenyíteni visznek!
amolyan Midsommar-os kalandba,
nyájasan és észrevétlenül,
fokról-fokra szabadítva meg
az elméd jelentette tehertől.
ha beadod baszhatod,
vissza nem térő alkalom!

(Bp., 2020.09.08.)



Célok, amik még be is teljesedhetnek, amennyiben a résztvevők osztják ugyanazt a víziót, és ki-ki elvégzi a megvalósításhoz szükséges munka rá eső részét. Meghozva a maga kis / nagy áldozatát, méghozzá önként és dalolva, mintegy a közeget is motiválandó. Ettől azonban még egyáltalán nem biztos, hogy a dolog létrejön. Főként, ha természetfeletti beavatkozást remélünk, mert akkor a meló beláthatatlan része a Teremtőre hárul. Ami meg nem olyan egyszerű, mert mégiscsak fel kell függesztenie néhány newtoni törvényszerűséget, még ha átmenetileg is. De vajon hajlandó lesz-e a főnök belerakni az önrészt a projektbe?

Hirtelen bezöldült az ég és fülledt lett az idő.
Utána megszólaltak a szirénák és lementünk a pincébe.
Lehetett tudni, ez az indiánok bosszúja...

(K. B. tornádóélménye)

Tegyük fel, hogy egy impulzus útnak indul az abszurd birodalmából és te jó érzéssel, jókor, jó helyre állsz, pont oda, ahol az isteni erő belép a látható világba, és akkor láss csodát, épp rajtad keresztül fog ívet húzni. De gondolom egyértelmű, hogy itt nem arról van szó, hogy mindezt te csináltad... máskülönben ehh... mondani bármit lehet, hogy így lesz, meg úgy lesz... meg utólag magyarázkodni, hogy ez nem volt jó, meg az nem volt jó... A dolog megtörténte, vagy meg nem történte a dolog ismérve.

“Ez naplo. Ha
megirom letezik.
Ha megcsinalom akkor megcsibalom!!!”

(...) kellett volna egy szelfi Duchamppal basszameg!

(2021, 07.10)



A vulkáni kráterbe álmodott, opcionálisan vízzel elárasztható galéria a litoszférában kialakított, hőálló barlangrészben függ, közvetlenül a magma felett. A kiállítóhely a hegy oldalába mélyített kriptán át közelíthető meg. Az események idején a frenetikus kitöréseknek utat adó, multifunkcionális kürtőn keresztül színes füst áramlik kifelé, amit ipari méretű szélerőművek fújnak a szélrózsa minden irányába. A füst a káros napsugarak szűrése mellett kedélyjavító és csalogató funkciót lát el a hozzáadott dúsított oxigén és az afrodiziákum miatt, melyet a kráter fedett felszínén nevelt, speciális, állandóan nyíló virágokból nyerünk. A kürtő csigalépcsője hangulatos kiállítótérként működik, az erősebb idegrendszerrel rendelkezők az épület tetejéről napelemként is működő ejtőernyőkkel ereszkedhetnek alá. A galériatér külső terébe szűrődő, periodikusan erősödő és halkuló földrengések és tűzropogás lármáját időnként harangozás teszi ünnepélyessé. A hangulat további fokozásáért Lil Holt Szemben a Nappal című száma felel, örök loopban játszva (“Mindenfelé baj, mindenfelé baj, mindenfelé baj, mindenfelé baj, mindenfelé baj, mindenfelé baj, mindenfelé baj, mindenfelé baj ♾.”).

(2019, The Rest In Peace statement, Leopold Bloom Díj pályázat, részlet)

Látható a gerince, a nyálas tömlő.

Történt egyszer, hogy miután prófétáláson kapta magát a kedves vezető, saját karizmájának tüzétől felhevülve ezt találta mondani a mikrofonba, többszáz ember előtt: “garantálom, hogy így lesz!”.

༼;´༎ຶ ۝ ༎ຶ༽

Legszívesebben ordítottam volna egy erélyeset, hogy “héééé, bazmeg, szívod vissza?!”. Persze akkor nagy valószínűséggel szembe kellett volna néznem minimum a démonizáltság vádjával, amiért vadkan módjára zavarom meg az istentiszteleti rendet. A káromkodásról nem is beszélve, ami egyértelmű jelét adta volna annak, hogy nem a Szent Szellem beszél belőlem. Így inkább maradt a kussolás...

(Már nem tudom amúgy, mi volt a prófécia tárgya, de mivel nem emlékszem semmi eget rengetőre akkoriból, nagyon valószínű, hogy ment ugyanabba a zsákba, amibe a többi hangzatos, kipukkadt lufi.)

(Egy ember kígyót fog a kezében egy fa alatt, majd megszólal)
- ha erősen hiszek JÉZUSBAN, akkor túlélem a kígyómarást.
erre a kigyó:
- ha erősen hiszek KÍGYÓ JÉZUSBAN, akkor meghalsz.
aztán a fa:
- ha erősen hiszek FA JÉZUSBAN, mindketten meghaltok.
(Ekkor villám vág a fába, a leeső faág összezúzza az embert és a kígyót is.)
Végül a fa kitörő örömmel:
- köszönöm FA JÉZUS!

(Family Guy)

A hívő élete az igazi reklám, már ha működik. Viszont csapás az ügynek, ha nem. Így tartottuk anno: siker követi az áldott embert (jelek és csodák), és átok a bűnöst (betegség, halál). De mi van, ha mindennek megítélése nem is olyan egyértelmű? Lehetséges-e egyátalán megítélni valaki hitbéli státuszát, vagy akár csak egy cselekedetét is az adott kontextus ismerete nélkül, csupán külső jelek alapján?

1. fehér halál kaszáján fekete halál
2. fekete halál kaszáján fehér halál

A Jób könyvében hosszan olvashatunk három személy elkeseredett igyekezetéről, akik nagy erővel próbálják felfejteni az okot, amiért barátjuk, Jób élete mélypontjára került. Világfelfogásukba nem igazán fér bele a paradoxon jelenség, még akkor sem, ha éppen a szemük láttára, pont az ő közreműködésük által bontakozik ki. Mert nem azért kapta Jób a legsúlyosabb csapásokat, mert a legbűnösebb volt, hanem éppen ellenkezőleg, mert messze földön páratlan volt a feddhetetlensége.***

Mintha gyermekeinek, teljes vagyonának és egészségének egyik napról a másikra történő elvesztése nem lett volna elég, még azt is el kellett viselnie, hogy a hozzá közel álló egyének előítélettől elvakultan, bűnös életmóddal, sőt egyenesen gonoszsággal vádolják meg őt. A “barátoknak” titulált személyek empátiára való törekvését azonban el kell ismernünk abban, hogy érkezésükkor előbb zokogásban törtek ki, majd lenyomtak egy ruhaszaggatási / hamutfejreszóró performanszt, aztán meg egészen hét, azaz hét napon át kussoltak. Figyelemreméltó fejlemény (ki gondolná!), hogy ezek után mégis képesek voltak terminátor módba kapcsolni. De hát így van ez a túlbuzgókkal: mindent megtesznek az Úrért, még azt is, amit nem kéne (főleg azt).

Masszív elektronikus zajjal szennyezett, hörgős, grindcore technozenekar. Célkeresztjében az önigazult / arrogáns keresztény, aki frusztrációját mások megfélemlítésében éli ki. Parázik és paráztat. Hörgése messzire hallatszik...

(Horribile Flagellum)

gecijóga - én tartom

Jób több körön át is elszántan védeni kényszerült igazát a szűnni nem akaró arrogáns támadásokkal szemben. Véleményével egészen addig egyedül maradt, amíg Istenhez nem kezdte intézni szavait. Erre Isten - amolyan falra festett ördögként - forgószél képében meg is jelent, hogy igazat adjon neki. Aztán picit fölényeskedett is vele, nehogy már túl nagy legyen az arca, amiért kiállta a szaros próbát. Felvázolt tehát néhány, a világ működésének roppant komplexitását mutató, obskurus természeti jelenséget. A fenséges megidézésére tett kísérlet sikeresnek bizonyult, hiszen egy csapásra elnémította Jóbot és társait. Ugyanakkor G. K. Chesterton felhívja a figyelmet arra, hogy a Teremtő ezen megnyilatkozása egyenlő az önigazolás szintjére történő lealacsonyodással****. Olyan, mintha elnézést kérne, amiért a teremtés tökéletesnek szánt fonalait nem sikerült maradéktalanul elvarrnia...

¯\_(ツ)_/¯

***"Job is not told that his misfortunes were due to his sins or a part of any plan for his improvement. But in the prologue we see Job tormented not because he was the worst of men, but because he was the best. It is the lesson of the whole work that man is most comforted by paradoxes”.
****"To startle man, God becomes for an instant a blasphemer; one might almost say that God becomes for an instant an atheist.
(G. K. Chesterton, Introduction to the Book of Job)

“Nézni a nézés kedvéért: nem más ez, mint belefeledkezni a céltalanságba. Az ember magára marad; s miközben minden ritkulni kezd körülötte, önnön lénye jelenik meg vele szemben, az elmúlástól, a semmitől fenyegetve. Nem áll messze ez a teremtés visszavonásától. Pedig egy új teremtés reménye volt a kezdet.”

(Földényi F. László: A festészet éjszakai oldala)

a leviatán után nyomozó
Andy,
a városi tavakban bűnesetek történtek.
fura vízörvények,
de csak a nagy pálmalábú csikóhal úszkált
a vízben.
furamód ettől megnyugodtunk.

majd jött a tanítás a vizen átkelésről,
hogy az amcsi kultszektások anno egy gázlót használtak
(egy nyílpuskás arc magyarázta a rendőröknek a highway mentén,
fegyverrel hadonászva, de ez senkit nem zavart, hisz ő őslakos...)
szóval ott járnak át a vízen a népek, nyomokat nem hagyva,
de ha nem jó helyen mész, elsodor a víz.
van viszont egy kis 10 cm es sáv, ahol szinte csúszdaként csúszhatsz.
egy arc meg is mutatta, de balra lesodródott a végén, épphogy átért.
én jobból közelítettem, a mélyvíz felől
és hiába próbáltam felkapaszkodni, elsodort a víz,
mert a kapaszkodás helyett a telómért aggódtam ami a zsebemben volt (a víz alatt eleve).
aztán megnyugodtam, hogy neoprén zsebem van.
közben rohadtul elmart a víz.
jobbra-balra történetek forogtak, emberek a parton,
párbeszédek, narratívák,
nyugodt piknik hangulat, haladás élmény.
aztán meg persze vízesés,
mint tipik dramaturgiai fordulat.
ott is ment a narráció, hogy “továbblök mint gondolnád, menekülni nem tudsz, de megolvasod” - ilyesmi.
faszomtudja egyszerre nyugtató és zsibbasztó érzés, hogy bár nem menekülhetek, fogadjam el, ebből tanulni fogok.
magyarul túlélés, át is engedem magam a gravitációnak.

és akkor vízesés, de vmi kurva nagy, csak estem és estem,
sokkal tovább estem, mint gondoltam volna.
a kép lassult, akadozott, aztán kimerevedett,
gliccses képtöredékekre széteső látvány,
mintha az esés soha nem érne véget,
(egy lila paplannal amúgy).
és ahogy esek, látom nincs is víz alul, kiapadt a meder.
k. nagy szárazság. (hova tűnt a víz?)
a paplant magam elé húzom, becsapódok.
közben narráció, h valami vízgumóra estem,
ami magába foglalt,
arrcal lefelé.
és már sietnek is a mentésemre,
hogy meg ne fulladjak a hólyagban.
mint valami forma 1 pilóta balesete lenne,
akit mentenek a roncsból
(a ruhából, a sisakból, az autóból)
szednek ki a gubóból.
mondják, hogy nem ütöttem meg magam nagyon,
de a homlokom fájlalom.
kihámoznak, kb megszületek, levegőt veszek,
snitt.

tetszik az a két lány, együtt megyünk, hajókázunk a vizen.
valahogy az irányítás nem megy, sekélyes vízre érkezünk a nádasokat kerülgetve.
félek zátonyra futunk.
egy vékony résben kell L-nek vezetnie (talán ő volt az egyik lány?), de beakadunk
nem merek a vízbe ugrani, a korábbi leviatános sztori miatt...

aztán mégis a vízben, valahogy kiérek a partra, egy csávót követek, valami gyülibe tart.
ja, oda megy.
már sokan vannak. töltekeznek, sutyorognak, átszellemülnek.
erre az egyik átszellemült csávó feláll az asztalra és megszólal,
mint vmi önjelölt próféta, hogy:
- szerelem.
nyájas mosoly, csukott szemmel,
maga a bárgyúképű megvilágosodás.
na ilyet még nem halottam ilyen helyen szólni, gondoltam.
aztán folytatja:
- szerelem, szeretkezzünk
aszongya.
na akkor ez most időutazás gondoltam, végignézem, hogy volt anno, valami ilyen helyen,
mint egy szektás doksi filmben.
jó, akkor figyelek.
(szememmel lopva keresem a menekülési útvonalakat).
akkor a vezető látva az önjelölt prófétát, h már többen rámennének a dologra,
beadja a derekát.
- ja, ja, ok szeretkezzünk!
aztán valami kollektív virág nyalogatás van, valami piros,
arra lazulnak a népek.
aztán elfogy a virág, nagy a baj, a vezető körbe visz minket.
valami sárga virágot talál a raktárban, azt kell megnyalnunk.
bizalmatlanul megnyalom, szálka megy a számba, mint a kaktusztól.
az a rohadék meg nem mondja meg mit nyalatott velünk.
egy másik arc odasúgja nekem:
- ettől lebénulhattál volna, mert ez olyan.
köszi bazmeg,
a figura meg viszi piros virág helyett a népnek azt a szart!
na ott fordultam ki.
senkit se láttam szeretkezni,
csak egy tömeget a sárban,
kint az esőben.
egymás ellen fordítva.
kontrasztos fények,
dühöngésre kész népek,
készültek a dologra,
vagy már túlvoltak rajta,
vagy ez lett belőle,
vagy csak vártak a rajtra.
én inkább azt figyeltem h a sátorban kik maradtak hátra.
mert volt egy csaj, akit kiszórtak mindenféle mondvacsinált indokkal,
hogy ezért nem felelt meg a próbának, meg azért nem felelt meg a próbának.
végül kiderült: csak esztétikai okai voltak.
(...)

(Székesfehérvár, 2019.11.04.)

Narnia is a lie.

Ha levetjük a társadalmi funkciókat, feldereng egy kollektív álomvilág (monomítosz), egy olyan hősfigura archetípusával, amelyet Robert Campbell vízionált az Ezerarcú hős útja c. könyvben. A sorozatos hollywoodi mozisikerek alapstruktúráját adó dramaturgiai kód segítségével ugyanazon klisék, különböző interpretációi által egész nemzedékek kerültek programozásra. Ugyanis az emberi elme védtelen a medializált manipuláció társadalomba ágyazott, kifinomult, vagy éppen agresszív formáival szemben, melyek kampányszerűen sulykolt tartalma kéretlenül szűrődik be a gondolatok közé. Amennyiben a tudat nem lázad fel a nyomasztó információáradat ellen, úgy be kell érje azzal, hogy a megvezetettség állapotának valamely fokán tengődve éli - nem éppen saját - életét.

Magányosan, pompás harci díszben közelíti meg prédáját. A felületi formákra koncentráló előjátékot követően párzást imitáló mozdulatokkal nyilvánítja ki dominanciáját a magatehetetlen járművek hátsó nyílásain. Mindezt az arcáról előre meredő műhímtag segítségével végzi (“The psychology - head over heels*****”). Áldozataihoz nem tér vissza többet.

(***** Eccentric Manifesto, made by FEKS, State Publishing House, “Eccentrism”, Eccentropolis, i.e. Petrograd, 1922)
Borsos Lőrinc, Bolla Szilvia: Night Service, műleírás, részlet, 2019

A frusztrációk egyik lehetséges forrása a tudatalattiban keresendő. Talán abból táplálkozik, hogy a különböző programozások és társadalmi normák mentén kondícionált egyén nem tudhatja előre, hogy álombeli hőse (saját maga) pontosan hol kapott szerepet a sztoriban: a bukottak, vagy a győztesek között. A számára kedvező végkifejletet tartogató forgatókönyv létezésében csupán reménykedhet, az ahhoz vezető útvonal rejtve marad előtte. Sok türelmet és kitartást igénylő küzdelem vár rá. Útját különböző mértékű eltévelyedések, be nem teljesült ígéretek és csalódások nehezítik. Kész csoda, ha mindezek ellenére mégis sikerül testet öltenie egy szabadon fogant gondolatának. Ugyanakkor ez csak egy parányi győzelem lehet az egész háborúhoz képest, ami az irányítás feladásáról, és az önelfogadásról szól.

“Az öntranszcendencia lefelé vezető ösvény, amelyen az emberi és személyes szint alá juthatunk...
Milyen körülmények között, milyen mértékben lehetséges ezt a lefelé vezető utat szellemi önmeghaladásra használni? Első pillantásra nyilvánvalónak tűnhet, hogy a lefelé vezető út nem vezet, és soha nem vezethet fölfelé. A valóság birodalmában azonban a dolgok nem olyan egyszerűek, mint szépen rendbe szedett megfogalmazásaink világában. A tényleges életben a mélybe bukás néha a felemelkedés kezdete. Amikor az ego héja feltörik, és megindul a személyiség alapjait adó tudatalatti és az élettani különbözőségek tudatosulása, akkor néha megtörténik, hogy futólag, de apokaliptikusan feldereng bennünk az a másik különbözőség, ami minden létező alapja. Amíg be vagyunk zárva elszigetelt Önmagunk korlátai közé, észre sem vesszük azt a sokféleséget, ami nem mi magunk vagyunk, amivel azonban össze vagyunk kapcsolva; a szervi nem- önmagunkkal, a tudatalatti nem-önmagunkkal, kollektív nem-önmagunkkal (azon pszichikai közeg részeivel, amelyben minden gondolatunk és érzésünk létező), valamint a Lélek immanens és transzcendens nem-énjével. Minden kilépés ebből az elszigetelt egoizmusból, történjen ez akár a lefelé vezető úton is, legalább egy pillanatra észrevétetheti az önmagunkon túlit, a legmagasabb szintűt is.“

(Aldous Huxley)

Hajnalban, amikor már elfáradtam ezt mondtam magamban:
- Gyere Jézus, most már menjünk lefeküdni, elég fáradtnak érzem magam, majd holnap lesz egy új nap és akkor majd megmutatok neked sokminden mást is.
A villamosok elindultak mindennapi csattogós köreikre, mi pedig, mint akik jól végezték dolgukat álomba merültünk.

kifade, happy end